….Zoltán kedvenc kávézójától nem messze két fiatal férfi várakozott az Andrássy út sarkán. Egy mellettük elsétáló néni alaposan megbámulta a sportcipőbe, bokáig érő, szűk szárú farmerba és kapucnis pulcsiba öltözött fiúkat.
….Egyikük észrevette, hogy bámulják őket. Felismerve a helyzetet megejtett egy huncut kacsintást. Az idős hölgy elmosolyodott, majd gyorsan továbbállt.
….– Hol késik már? – kérdezte az egyik srác, ideges pillantásokat vetve sportszíjas okosórájára. Testsúlyát bal lábáról a jobbra helyezte, majd vissza. – Megint el fogjuk szalasztani.
….– Befejeznéd? – szólt rá a másik csöndes, nyugodt hangon.
….– Mégis mit?
….– Az idegeskedést. Egyébként ott jön!
….Az utcán sétáló emberek között felbukkant egy korban hozzájuk hasonló lány, szintén sportcipőben, farmerban és laza pólóra vett, fekete bőrdzsekiben. Amint észrevette őket, a fennmaradó távolságot kocogva tette meg.
….– Szia, Livi! – köszönt egyszerre a két fiú.
….– Bocsi, srácok. Lekéstem egy földalattit. Időben vagyunk, ugye? Még nem ment el?
….– Még nem – felelte az idegeskedő srác. – De nem sokon fog múlni, úgyhogy gyorsan tisztázzunk még egyszer mindent – hadarta, majd előkapta telefonját, és megnyitott rajta egy képet. – Az emberünk Tibék Zoltán – mutatta. – Ötvennyolc éves. Három éve mutatkoztak rajta először a jelek, azóta egyre csak erősödnek.
….– Kapuzárási pánik? – kuncogott Livi. Apró gyöngyfogaival olyan önfeledten vigyorgott, mintha csak buliba készülnének.
….– Nagyon vicces! De ha kiderül, hogy ő is negatív, az már nem lesz az, ugye?
….– Nyugodjatok meg – szólt közbe a másik fiú, aki mindvégig megőrizte hidegvérét. Idősebbnek és tapasztaltabbnak látszott a másik kettőnél. – Egészen biztos, hogy nyomott. A kávézó feletti harmadik emeleten van. Induljunk!
….Sietős léptekkel haladtak el a kávézó előtt, majd behúzódtak annak a háznak a kapujába, ahol Zoltán irodája is volt.
….– Gergő, tiéd a zár! – mondta a nyugodtabb srác az idegeskedőnek. – De vigyázz, mert kamera van a bejáratnál.
….– Nem probléma – felelte Gergő. Finoman rátenyerelt a kapura. Halk zúgás jelezte, hogy az elektromos zár elengedett. Mielőtt beléptek volna, apró kört írt le a levegőben a mutatóujjával. – Most már mehetünk!
….Ahogy bezárult a vastag, kovácsoltvas díszítéssel ellátott bejárat, az Andrássy út autóktól terhes zaja eltompult mögöttük, s körbeölelte őket a belvárosi bérház szemétszagtól fanyar félhomálya. Fölöttük egy árva kamera búslakodott magában – a bejárat helyett a tőle tíz centire lévő falat bámulta.
….A kaputól a lépcsőig, majd a gangról a Tibék Kft. ajtajáig mindössze húsz másodperc alatt jutottak el. Gergő megérintette a mágnesvezérlésű biztonsági zárat, az ajtó pedig hang nélkül kinyílt.
….– Csak utánad, Márk! – mondta a magabiztosabb srácnak. Félrehúzódva előreengedte.
….Az előszobából észrevétlenül léptek be a dolgozószobába, ahol a célszemély tartózkodott. Eltelt néhány másodperc, mire Zoltán felfogta, hogy hárman is állnak az asztala előtt.
….– Mit kerestek az irodámban? – horkant fel rémülten. Zavart ábrázata alapján nem nagyon tudta hova tenni, hogy mi történik. – Takarodjatok kifelé a picsába! – mutatott a bejárat irányába.
….– Tudom, hogy ezt most nehéz lesz felfogni – szólt Márk a fószerhez –, de irigység, kapzsiság, hazugság, gyűlöletkeltés, háborús uszítás és az emberiség ellen elkövetett vagy csak tervezett egyéb aljasságok vádjával halálra ítélünk!
….– Mi a szarról beszélsz, te kis pöcs?! – fakadt ki mérgében Zoltán. – Húzzatok kifelé, mielőtt…
….– Nem hozzád beszélek, te kretén! – emelte fel a hangját Márk, de olyan erővel, hogy egy pillanatra mindenki lefagyott a szobában. – A benned élő kis gennygombóchoz szóltam!
….Zoltán döbbenten, tátott szájjal meredt maga elé. Egyre szaporábban vette a levegőt, homlokán izzadtságcseppek gördültek végig, hónalja teljesen átizzadt. Tekintetét jobbra-balra kapkodva próbálta felmérni a helyzetet. A szomszéd szoba gangra nyíló ablakára pillantott.
….Futásnak eredt.
….– Szökni próbál! – kiáltotta Márk.
….Gergő villámgyors mozdulattal összecsapta a tenyerét, mire a szoba ajtaja közvetlenül Zoltán orra előtt bezárult. Az idősödő férfi megfordult, s hátát az ajtónak vetve, kezét a falhoz szorítva próbált kiutat keresni.
….– Még nem fél eléggé – állapította meg Livi.
….– Szerintem sem – mosolyodott el Gergő. – Lejárt az időtök, apukám! – mondta, azzal kijátszotta ütőkártyáját.
….Jobb keze körül rubinvörös, pulzáló fény ragyogott fel. Egy gyors, körkörös mozdulattal felfelé fordította a tenyerét, alulról megragadta a csuklóját, majd karjait egymáson átbújtatva függőleges síkba hajlította a kezét. A szoba abban a pillanatban fejjel lefelé fordult. Zoltánnal együtt az iroda teljes bútorzata és felszerelése lezuhant a plafonra, mintha megváltozott volna a gravitáció iránya. A férfi nagyot nyögve puffant a mennyezeten. Nagy nehezen feltápászkodott, és akkor meglátta a számára fejjel lefelé álló fiatalokat. Úgy lógtak a plafonon (vagyis a padlón), mint három denevér.
….Mielőtt bármit mondhatott vagy csinálhatott volna, Gergő laza, legyező mozdulatot tett a levegőben. Zoltánt megragadta egy láthatatlan erő, ami végighúzta a padlón (vagyis a plafonon), majd fejjel lefelé felszegezte őt a falra. Pont úgy, hogy fejmagasságban legyenek egymásnak.
….– Kérlek, nem csináltam semmit – zokogott erőtlenül Zoltán. Láthatóan úrrá lett rajta a rémület. Szürke szövetnadrágján gyorsan növekvő, nedves folt jelent meg.
….– Jesszusom, bepisilt – jegyezte meg Livi a nyilvánvalót, s a kollektív szégyenkezés jegyében kézfejével félig eltakarta a tekintetét. – Na, most van kapuzárási pánikja!
….– Fogjátok le! – adta ki Márk a parancsot.
….– Ne, ne, ne, kérlek ne! – habogott a férfi könnyes szemekkel. – Kérlek, ne bántsatok! Kérlek, ne bántsatok! Ne bántsatok!
….Gergő ökölbe szorította jobb kezét, s a célszemély felé nyújtotta. Mutatóujja körül vörös fény izzott. Zoltán nyöszörögve próbálta magát eltolni a faltól, de a láthatatlan erő egyre jobban leszorította.
….Livi Gergő mellé állva követte a példáját. Ökölbe szorított ujjai körül sziporkázó, kék fény ragyogott fel, mire a falhoz szegezett pasas mozdulatai lelassultak. A szájából épp kifröccsenő nyál lassított felvételként lebegett az arca előtt.
….Márk ujjai közül smaragdszínű fény tört elő, zöld derengésbe vonva kamaszos arcát és a homlokába lógó, szőkés hajtincseket. A mozdulatlan és tehetetlen Zoltán elé lépett, felemelte a kezét, majd tenyerét a mellkasára helyezte.
….Zoltán teste – mintha csak áram rázná – remegni kezdett, a bőre pedig visszataszítóan szürkévé változott. Félig csukott szeme hirtelen kipattant. A véreres szemgolyók össze-vissza ugrálva néztek körül a szobában, végül rászegeződtek a támadókra.
….– Livi?! – szólt Márk kérdőn a lányhoz.
….– Nem engedtem el! Tartom!
….Ekkor Zoltán felnevetett. Eszelős módjára, vicsorogva röhögött, kuncogott, hahotázott, de már nem a saját hangján. Mélyebben, rekedtebben, sötétebben.
….– Kukucs! – bökte oda a srácoknak. Nyakán és arcán feketére színeződtek az erek.
….– Livi! – szólt újra Márk, most már ingerültebben.
….– Nem értem. Hisz nem engedtem el!
….– Hol van a főni, gyerekek? – recsegte dülledt szemekkel az a Zoltánnak kinéző valami. – Már nem jár ki veletek játszani?
….– Hallgass! – parancsolta Márk, s ujjait széttárta a férfi mellkasán. Zoltán felhördült fájdalmában.
….Gergő és Livi közelebb léptek, öklükkel lassú, körkörös mozdulatokat írva a levegőbe. Zoltán úgy kapálódzott a fejével, mint egy kutya, aki nem akarja fölvenni a pórázt.
….Márk elemelte a kezét, majd hátrébb lépve bonyolult mozdulatsorba kezdett az ujjaival. Az előtte vergődő, egyszerre ordítozó és hahotázó férfi énekelni kezdett.
….– Bújj-bújj zöld ág… – hörögte szaggatottan. Közben a nyakán felfelé terjedő, sötétedő erek feketére festették a szemét. A fehérje egybeolvadt a szembogárral. – Zöld levelecske… Ááá, kis gecik… nem bí-rom to-vább!
….– Távozz! – morogta Márk. Tenyere éles, smaragdszín fénnyel izzani kezdett.
….– Nyitva van az aranykapu… Nem, nem nem!
….– Távozz!
….– Csak… bújjatok… rajta!
….– Távozz!!! – ordította Márk, teljes erejével beletenyerelve áldozata gyomrába.
….A férfi szájából mély, hörgő hang tört elő, s egy pillanatra megjelent egy fekete arc, ami különválni látszott Zoltán arcától. Az ezután következő robbanás mindhármukat elsöpörte.
….Fél perccel később Márk sípoló füllel tápászkodott fel a földről. A robbanás alatt a szoba visszafordulhatott, mert minden szar rájuk zuhant. Gergő négykézláb, Livi térdelve próbált magához térni.
….– Mióta finganak ezek ekkorát? – kérdezte a lány felháborodva, miközben kirázta hajából a törmeléket.
….– Srácok! – Gergő aggódó arccal mutatott az utcára nyíló, kitört ablakokra. – Indulnunk kéne!
….Kintről autók riasztója, emberek kiáltozása, szirénák hangja hallatszott.
….– Helyrehozom! – prüszkölte Livi egy megrepedt székbe kapaszkodva. – Egy percet kérek, és eltüntetem a nyomokat.
….– Erre most nincs időnk! – fakadt ki Gergő. – Ezt most elszúrtuk. Azonnal indulnunk kell!
….– Nem! – szólt közbe Márk. – Ezt nem hagyhatjuk így itt. Livi, mennyi idő kell?
….– Egy perc, max kettő!
….– Akkor csináld, de nagyon gyorsan!
….– Álljatok mellém – mondta a két fiúnak. – Gyerünk, szorosabban!
….Livi lehunyta a szemét. Jobb kezével kört rajzolt a levegőbe, miközben ujjbegyeit újra és újra finoman összeérintette. A szobát vibráló, kék fény árasztotta el, az iroda berendezése pedig nyikorogva megmozdult körülöttük.
….A lehullott vakolat visszaszállt a plafonra, a bútorok talpra álltak, a fiókok egytől-egyig beugrottak a helyükre. A kristályüveg cukorkatartó, a kanapé méregzöld díszpárnái, a papírvékony MacBook, az összes mappa, lefűző és irattartó megtalálta az eredeti helyét. A robbanástól kitört ablaküveg visszafele játszott filmfelvételként szállt vissza az ablakkeretbe. Minden kosz, törmelék, papírfecni és karcolás eltűnt. Alig egy perc elteltével nyoma sem volt a felfordulásnak.
….– Így! – jelentette ki büszkén. – Pont, mint tíz perccel ezelőtt.
….– És vele mi lesz? – mutatott Gergő az ájultan fekvő Zoltánra.
….– Fektessük a kanapéra – javasolta Márk. – Egy kiadós fejfájást leszámítva nem lesz semmi baja. Habár az elmúlt egy-két óra biztos, hogy kiesik neki.
….– Azta, de kurva nehéz! – nyögött fel Gergő, miközben Márkkal feltornázták a férfit a bársonykanapéra.
….– Jól van. Most pedig tűnjünk innen!
….A fiúk a fejükre húzták a kapucnijukat, a lány pedig elővett egy napszemüveget. Lefutottak a lépcsőn, kiléptek a kapun, s mintha mi sem történt volna, szó nélkül szétszéledtek.

….Egy óra és harmincöt perccel később a rendőrök végeztek a szemtanúk meghallgatásával. A tűzoltók már jóval ezelőtt távozhattak. Egy robbanás miatt riasztották őket, de nem találtak sem égésnyomokat, sem törmeléket, sem a robbanásra utaló bármilyen egyéb jelet vagy kamerafelvételt.
….A kávézóban ülők, a járókelők és a lakók hatalmas robajról és szanaszét hulló üvegtörmelékről számoltak be. Kitört ablakoknak azonban nyoma sem volt. A kávézó feletti egyik irodában még az állítólagos robbanást is átaludták, legalábbis Tibék Zoltán nem emlékezett rá, hogy felébredt volna az említett hangzavarra.
….Az utcán parkoló nyolc darab autónak pedig – mint az később kiderült – a szokatlanul erős széllökések miatt indult be a riasztója. A rendkívül erős szelet három arra járó fiatal is megerősítette.